Az elmúlt bő 9 évben igen sok mindennel foglalkoztam. Van, ami ezek közül már csak emlék és van, ami nagyon is aktívan megmaradt a mindennapoknak. Van azonban két olyan dolog, ami talán minden másnál jobban kapcsolódik a karakteremhez, ezek pedig a fotózás, valamint az autókért és vezetésért való őrült rajongás. Bár több, mint egy éve a fő profilommá lépett elő a számítógépes grafika a fotó ellenében, ennek pedig egy állás volt a kiváltója, mégis mindenkinek úgy élek a tudatában, mint fotós. Közvetlen környezetem pedig tudja rólam, hogy imádok volán mögé ülni - noha saját autóm nincs és ez a blog egyik fő témája is lesz azt hiszem - és mindig őszinte áhitattal fordulok egy üvöltő sokhengeres erőmű után és csodával nézem végig, ahogy a lámpánál gumit füstölve elrajtol egy Lotus... igen, szóval két téma, két érzés, két technikailag komplex világ, melyek köszönik, megvannak akár egymás nélkül, nélkülem meg pláne, én viszont nem vagyok meg nélkülük és ezzel kapcsolatban fel is merült bennem egy kósza gondolat.
Anyám mindig azzal jött, hogy bánjak gondosan a műszaki berendezésekkel, mert lelkük van. Akkor is erős volt a kétség bennem ezzel kapcsolatban és most sem érzek másképp, viszont ha nagyon bölcsész szempontból közelítem meg a kérdést, édesanyám kijelentésének nagyon is van egy sajátságos aspektusa. A személyhez fűződő tárgyak nem önmaguktól értékesek, hanem mert a tulajdonos személye, személyisége egyedivé teszi, ha úgy tetszik, lelket ad nekik.
Például egy kölcsöneszközzel egész másképp dolgozunk, mint a sajátunkkal. Ha fotózok és kölcsön kell kérnem egy eszközt, azt nem ismerem. Hiszem, hogy aki megtanulta az alapokat, bármilyen géppel el tudja látni a feladatát, de azért zavarba ejtő, hogy nem ott vannak a funkciók, vagy hogy az illető mondjuk a nyakpánt helyett kézi markolattal szerelte fel. Meg persze ideális esetben még a sajátunknál is jobban vigyázunk rá.
De nem is ez az érdekes, hanem az a jelenség, amikor egy használati tárgy, egy műszaki eszköz oly mértékben lenyűgözi használóját, hogy az első pillanattól az utolsóig teljes a harmónia eszköz és használója között. Mindez az után rémlett fel bennem, hogy visszaemlékeztem öreg D300-as Nikonommal való első közös élményeimre.
2010 február végén jártunk. Már magam sem tudom miért, de betértem egyik kedvenc fotós boltomba és az eladókkal beszélgetve megtudtam, hogy eladó az utolsó darabjuk, az, ami eddig a vitrinben volt. Technikailag használt példány, hiszen sok kéz tapogatta már, volt is benne szűk 10 ezer expó, de egy ilyen gépnél ez nagyjából annyi, mint egy 20 ezer km-es autó a szalonban: lényegében új, épp csak bejáratós. Mikor a kezembe vettem, éreztem... Mivel nem gépet venni mentem, meg egyébként sem terveztem feltétlen új eszköz vásárlást, így nem a vételárral a zsebemben tértem be hozzájuk. Gyors otthoni tanakodás után a vétel mellett döntöttünk és amint kézhez kaptam, rohantam is egy gyors tesztkörre. Memóriakártyám sem volt hozzá elég, épp csak egy 512 MB-os CF kártyát találtam, de nem érdekelt. Elvégre pont 36 nyers kép fért el rajta, annyi, mint egy tekercs filmen. Varázslatos volt és az első pillanattól tudtam, hogy egymásnak lettünk teremtve.
Ez volt az egyik első kép, ami készült vele, sőt, megkockáztatom, hogy az első. Imádtam és imádom mind a mai napig. Kemény, erős harcos, aki felett eljárt már az idő, kicsit lóg már a bőre és elkapta a minden D300-ast fenyegető kórság, ami némileg meg is bénította, ha arról van szó, hogy hív a vadon, még mindig lendületesen ugrik bele a kalandokba. Persze van egy unokaöccse, aki a napi feladatokat látja el és érdemben bő másfél éve nem fotóztam vele, de meggyógyítom, ha még az utolsó tiszta alsómba is kerül...
Summa summarum, életemben először megéreztem, milyen az, amikor egy eszközzel tökéletes harmóniába kerülök és gondolkodóba estem. Vajon átéltem-e ezt azóta mással is? Egyetlen alkalom jutott eszembe.
Ó igen, az a Merci... és igen, megint az autóbuzéria. Messze nem a Mercedes a kedvenc autómárkám, de top listás és az emlék megtörténte környékén újdonságnak számító CLA szedán az egyik favoritom volt a bejelentésétől fogva. Imádtam az arányait, a kupésított formát, a szexin kunkorodó kacsafarkát, minden porcikáját és kaptam is a lehetőségen, amikor kipróbálhattam. Egy gyárlátogatásra szervezett próbavezetés keretében adódott lehetőség több típus próbájára. Volt ott E osztály, C, meg talán még valami nagyobb is, már nem tudom, minden dízeles. Kivéve a kis turbós-benzines méregzsákot. És tényleg kicsi, mert a CLA az. Mondjuk ki, egy A osztály szedán. Viszont ennél csodásabbat nem is kívánhat a húszas évei közepén járó fiatal.
Emlékszem, amikor végre sorra kerültem és félszegen beültem a sofőrülésre az instruktor mellé. Aggódtam, hogy a fenébe ne aggódtam volna. Egy olyan kocsit készültem vezetni, aminek értéke adott konfigurációban legalább négyszerese volt a diákhitel tartozásomnak, pedig az is egy szép összeg, ráadásul erősebb és sportosabb is mint bármi, amit addig a markomba kaparinthattam. Mégis, amikor beültem... Nem szeretem, ha egy autóba be vagyok csomagolva, a CLA pedig pont ilyen, de nem félelmetesen. Megölelt és azt súgta, hogy bízzak benne és magamban, jó lesz... És igen. És a legszebb, az instruktor nagyjából annyit mondott, hogy merre van a váltó - mert nem ám lenn, hanem a kormány mögött egy karon, meg ugye a két fül a manuális módnak - és indultunk. Rövid kis táv volt. Egy hosszabb egyenes, egy jobbos, balos, meg egy körforgalom. Fél kilóméter, talán egy, nem is tudom, de azt igen, hogy amikor megtettem, amit egy férfinak tennie kell, nos, az egy felejthetetlen élmény volt. Megindult, mint a veszedelem, hirtelen elmosódott minden mellettünk és tudtam, éreztem, hogy megtehetem. Egyrészt, mert az instruktor engedte - még azt is elmondta gyorsan, hogy kapcsoljam át a váltót manuálba - másrészt pedig mert elsőre, pontosan tudtam, hogy mit csinálunk együtt a kis döggel. Ott egy múlhatatlan pillanatig szerelmes lettem. Ahogy teli szájjal körberöhögte a körforgalmat... Félreértés ne essék, nem nagypapáztam vele, sok volt, amit adtam neki, tippre ha nem segít az elektronika, tán meg is indult volna, de be volt kapcsolva és nem is bánom. Mégiscsak közúton voltunk. Egy szó, mint száz. Az autó nevetett és én is és nagyon nehezen szálltam ki.
Azóta persze sok műszaki cikk járt a kezeim közt. Új fényképező, idegen eszközök, laptop, Macintosh, GoPro, még új kocsi is került a családba a régi KockaKiánk helyett, de ilyet semmivel sem éreztem és pont arra jöttem rá, hogy ez hiányzik.
Régóta komoly téma az autóvásárlás, mert sokat járunk viszonylag sok felszereléssel az ország különböző pontjai közt, nem ritkán azzal bonyolítva, hogy este vidéken van munka éjszakába nyúlóan, majd hajnalban már 'pesten kell megjelenni, ezt pedig Volánbusszal nehezen lehet összehozni. Meg hát az autó szabadságot is ad, ami ugye jó dolog... Nos, egy ideje sakkozom vele fejben, hogy mi lenne az ideális gépjármű. Hiszen ha csak azt tekintem, hogy vigyen el engem, kedvesem, meg a felszerelésünk, és lehetőleg hozzon is vissza, lényegében egy 100 ezres Zsigulival már rég kinn lennénk a vízből. Ha belevesszük, hogy bizonyos igényeket is támasztunk a leendő gépsárkány felé, akkor már nehezebb a választás, főleg ha a relatív alacsony beszerzési árat és üzemeltetési költségeket is figyelembe vesszük, és akkor még mást nem mondtunk.
Viszont ha azt mondom, hogy azt keresem, amibe beleülve rögtön tudom, hogy Ő kell, nos, ez egy combos kihívásnak ígérkezik. Majdnem olyan combosnak, mint ami a rászánt költségvetés megteremtése. De van még egy dolog, ami végérvényesen hozzám kapcsolódik a bevezetésben említett kettő mellett: imádom a kihívásokat.
