Mindenek előtt szeretném tisztázni: nem vagyok barista, csupán egy súlyosan "fertőzött" amatőr, akit kellő mennyiségű kávé-szakmai behatás ér, és most nem a napi irodai kávémra gondolok, bár az is megérne egy külön történetet. Azt hiszem, a kávé, mint olyan visszatérő témám lesz, már csak azért is, mert erősen koffeinista ember vagyok. Az első rész - ez - kiinduló pontja egy verseny, amin úgy egész véletlen sikerült elindulnom. Igen, verseny, méghozzá kávés verseny, mert ilyen is van, bizony.

"Hova tart ez a világ?" merülhet fel a kérdés, viszont abban a korban, amikor túlmotorizált fűnyírók és túlkoxolt fiúlányok is versenyezhetnek a maguk kategóriájában, szerintem ez bőven belefér, sőt, kell is, hiszen a jól kitalált és levezényelt versengés mindig kicsit előre lendíti a világot. Kijutottunk volna a világűrbe, ha az akkori két nagyhatalom (Töri fakultáció: Amerikai Egyesült Államok kontra Szovjet Unio) nem hirdet de facto űrversenyt egymás közt? Lehet, de kezeljük tényként, hogy a verseny lényegesen felgyorsította a fejlesztéseket és az eredményeket.

Van tehát kávés verseny, sőt, mondjuk ki, vannak kávés versenyek, bajnokságok, világesemények, amelyek az esetleg felmerülő tévhitekkel ellentétben nem a kotyogós megtaposásáról szólnak, hanem valóban komoly megmérettetések több hónapos, éves felkészüléssel, szívós ellenfelekkel, sorsokkal, drámákkal, örömmel és bánattal.

Nos, a verseny, amin elindultam, nem egy világverseny, sőt, Maragyországon most először került megrendezésre. Gerilla Brew, azaz "a nem mindennapi filterkészítők házi bajnoksága" 2 És mielőtt erről a pontról tovább lépnék, egy kis szájbarágás következik, mert az az igazság, hogy kell. Azért kell, amiért minden egyes hétköznapi, kávés témájú beszélgetés a kotyogóval, a Szarvasival és Tchibó Family-vel kezdődik.

A kávét nem főzzük, hanem készítjük

Ez a tételmondat, azon kívül, hogy nagyjából elfogadott a szakma hazai képviselői körében, valójában nem is annyira egyértelmű, ha a szó szerinti fordítást vesszük alapul: a kávét ugyanis brew-olni szokás, ami főzést (sörfőzés) jelent. Mégis egyre többen hangoztatják, hogy készítjük és ennek két okát látom. Az első pusztán nyelvi és a nyelvhez kapcsolódóan filozofikus: a kávéfőzés a magyar nyelvben és elmében azt jelenti, hogy valami barna port átfőzünk valami szabadon választott kávéfőző eszközzel, hogy aztán a végterméket tejjel és ipari mennyiségű kristálycukorral felhúzva iszogassuk meg, sűrűn kritizálva mindenkit, akinek a kávéja nem elég "erős". El lehet hinni nekem, annak idején én is így toltam.

A másik ok, ami miatt a kávét inkább készítjük, technikai dolog. A kávé fogyasztásra előkészítésének ugyanis számos módja van és ezek közül egyedül a török kávé (ibrik) dolgozik technikailag főzési eljárással - a másik tűzön készítős mód, a kotyogós főző sem főzi, hanem "lepárolja" a kávét. A presszókávé - minden "főtt" kávé alapja - sem tűzön készül, tehát nem fő, hanem a presszógép magas nyomáson áztatja át az őrleményt. És akkor még nem is beszéltünk a szűrt kávéról, az úgynevezett filterről, aminek - amiknek - meg aztán végképp semmi köze a főzéshez, olyannyira, hogy a barista szakma képviselői körében ismert és kedvelt forma a hidegen szűrés technikája, de az már tényleg egy más történet.

Gerilla Brew

Fentebb már idéztem a verseny definícióját az esemény Facebook oldaláról, melyet ha kibontunk, könnyen megkapjuk azt a két szempontot, amely magát a versenyt meghatározta.

1) Filter kávét kell készíteni - Magyarán nem közvetlen tűzön és nem is géppel, hanem lényegében előre forralt vízzel áztatva kell kávét készíteni - és

2) Mindezt a lehető legkevésbé szokványos eszközökkel kell véghez vinni.

"Szerintem ez zseniális." - ez volt a legelső reakcióm, amikor először hallottam a versenyről, a hatása pedig nem maradt el: másnap kedvesem (aki mellesleg barista) azzal hívott fel, hogy benevezte barátnőjét a versenyre. Ja, meg engem is. Ennyi. Nem volt kérdés. Így indult kávés versenyzői pályafutásom.

Aztán folytatódott a felkészüléssel, amiről hosszú oldalakat írhatnék, de nem teszem, mert... tulajdonképpen nincs mit, de nem azért, mert nem készültem. Elmagyarázom. A filterkávé készítés egy viszonylag egyszerűnek mondható művelet - pont annyira, mint amennyire egyszerű az Otto-motor működése. Leőröljük a kávét, leöntjük forró vízzel és valamivel leszűrjük. Aztán persze jönnek a részletek és rájövünk, hogy a valóságban ez ennél sokkal bonyolultabb, és pontosan ez az, ami különösen nehézzé tette a felkészülést a Gerilla Brew-ra, hiszen bármit használhattunk. Bármit, ami kávé készítésre alkalmas, és ha valaki beleássa magát a témába, akkor hamar rájön, hogy bár szinte bármilyen konyhai dologgal lehet kávét készíteni, jól nagyon nehéz, ha nem célszerszámokkal dolgozunk.

Vegyünk csak alapul egy részletet: szűrés. A papírfilter nagy csodája, hogy átengedi a folyadékot, de elég sűrűek a rostjai ahhoz, hogy minden egyebet felfogjanak. De akkor mivel lehet helyettesíteni? Létezik fém szűrős megoldás (a french press, avagy a "lenyomós kávéfőző"), de az véleményem szerint az egy külön kategóriát képez. Lehetne nyeles konyhai szűrőt használni, de a fém sosem elég sűrű szövésű, műanyagot pedig nem illik ilyesmihez használni a hő hatására oldódó anyagok miatt, és sajnos ugyanez vonatkozik a műselyem szűrőfóliára, vagy mi a szöszre (tényleg nem tudom, mi a pontos neve, de tudom, hogy létezik), hiszen az is műanyag. Aztán egy este jött a megvilágosodás: mosogatószivacs! Persze nem a zöld meg kék meg rózsaszín (az is műanyag), hanem igazi szivacs-szivacs, természetesen jó alaposan kifőzve.

Kipróbáltam és többé-kevésbé bevált, ezzel mentem a versenyre is és ha mást nem is, azt mindenképp kijelenthetem, hogy mindenki meglepődött ezen a húzáson. Maga a végeredmény messze került a tökéletestől, mint utóbb megtudtam, azért vesztettem komoly pontokat, mert a kész kávé kicsit zavaros lett (magyarán őrlemény került a lébe, nem volt eléggé megszűrve), viszont ezt annak is tulajdoníthatjuk, hogy a filter-szivacsom tartójának egy hagyományos krumplinyomót választottam, ami önmagában még nem lett volna gond, de egy hirtelen ötlettől vezérelve a végén még tényleg meg is préseltem vele a szivacsot, ami minden bizonnyal hozzáadott némi zaccot a produktumhoz.

Verseny, indulók, eredmények

Kezdem a jó hírrel, miszerint csupán egyetlen hellyel maradtam le a dobogóról. A rossz az, hogy így is utolsó lettem. De vajon tényleg rossz-e ez az utolsó hely? Nem mondhatnám. Egyrészt valódi szakemberekkel versenyeztem, ami az én részemről eleve komoly hendikepp. Másrészt felkészülni sem volt túl sok időm. Férfiasan bevallom, a végeredmény recept a verseny meghirdetett kezdete előtt 2 óra 40 perccel állt össze és abból is mindössze egy próbakört készítettem. Harmadrészt... a harmadrészt mindjárt elmondom, de előtte egy élményt be kell szúrnom még ide, legalábbis megpróbálom elmesélni, mit éreztem.

Az, hogy ideges voltam, nem kifejezés. A versenyt megelőző napok teljes kapkodásban teltek. Munka és magánélet mellett egy "elsőre" is készültem, recept megálmodás, próbálás, kóstolás, új kávé szerzés, újra próbálás, a koffein kiheverése, rohangálás, miegymás - rólam tudni kell, hogy szeretem az improvizált dolgokat, de hosszú távon nincs ellenemre, ha van valami nagyjából követhető menetrend. Na, itt nem volt. Totális káosz. Aztán persze izgultam a verseny miatt is. Sosem vettem még részt ehhez hasonló megmérettetésben és bár a komplett kávés szakma azon a véleményen volt, hogy ez egy vicc, nem komoly verseny, azért eléggé ráfeszültem, és nem csak én, hanem mind a négyen. Lehet viccnek nevezni, hogy kávét készítsünk célszerszámok nélkül, őrülten, kreatívan, barkácsmegoldásokkal - szó szerint - de ne feledjük, hogy a vicc is csak akkor jó, ha komolyan gondoljuk. Nagyon is komolyan gondoltuk és ez meglátszik a produkciókon és az eredményeken is.

Jómagam, csini piros-fehér pöttyös köténykémben

Én voltam a negyedik induló és mire sorra kerültem, már sikerült magam megnyugtatni azzal, hogy abszolút nincs vesztenivalóm. Úgy pakoltam fel az aszatlom (a pályám), ahogy azt megterveztem, a mindössze egyszer elpróbált végleges műveleti sorrend ellenére a folyamat és az idő is megfelelően állt össze, minden klappolt. Érdekes érzés volt, hogy bár felfogtam a környezetet magam körül, tudtam, hogy figyelnek a bírák, mellettem áll a műsorvezető, kérdezett, még válaszoltam is, hallottam a közönség reakcióit, de mindezek nem tudtak igazán kizökkenteni. Nagyon-nagyon koncentráltam, és talán ezért, mire a végére értem, minden erőmet felhasználtam. Lement a számom, a bírák kóstoltak, az arcukról semmit nem tudtam leolvasni, a műsorvezető kérdezett, de nem tudtam értelmes választ adni. Fogalmam sem volt, hogy mit és hova kellene pakolnom, hogy voltak a dolgok a táskámban. Nagyon furcsa érzés volt. Aztán meghallottam, hogy megszülettek az eredmények és kezdődik az eredményhirdetés, én meg még mindig ott álltam és néztem, mit és hova pakoljak.

És az eredmény. Én csapnivalónak éreztem a produkciómat, és nem is lepett meg az utolsó hely, annál furcsább volt a kommenteket, véleményeket és gratulációkat fogadni, melyek mind pozitívak voltak. Elismerték az őrült szivacsos megoldásom a krumplinyomóval; a profizmust, amivel a korántsem szokványos eszközeimmel elkészítettem a versenykávémat; és a végterméket, ami bár zavaros lett, viszont ízében egészen kellemesre sikeredett - állítólag. Bevallom, én akkor és ott nem mertem megkóstolni a saját munkám gyümölcsét.

Ezek az elismerések, majd később, a pontszámok megismerése meggyőzött, hogy egyáltalán nem rossz ez az eredmény, és ez az a bizonyos harmadrészt: Az első helyezett a megszerezhető 12-ből 9 pontot gyűjtött be, a második és harmadik holtversenyben végeztek 8 ponttal, én pedig 7-et kaptam, ami szerintem nagyon is jó eredmény, főleg ha figyelembe vesszük, hogy nem vagyok barista, csupán egy súlyosan "fertőzött" amatőr

Verdikt: Sokat gondolkodtam rajta, mit is üzennék azoknak, akik komolytalannak nevezték a megmérettetést; vagy egyáltalán, hogy üzenjek-e nekik valamit. Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha summázva elmondom: a Gerilla Brew nagyon is komoly verseny. Attól komoly, hogy akik részt vettek benne, komolyan gondolták, és így is álltak hozzá az ötleteléstől a kávé kiválasztásán át a versenyen való részvételig. És ne felejtsünk el egy komoly igazságot: amikor annak idején a most divatos szűrt kávé megoldások megszülettek, azok sem voltak mások, mint a kávé készítést megkönnyítő, jobbá tevő, kreatív és őrült gerilla megoldások. Az új ötletek sosem a szabály szolgai követéséből, hanem annak kreatív kikerüléséből születnek.

1 IMDB: Barista (2015)

2 Gerilla Brew

Nálam műveltebb emberekre vár majd a feladat, hogy megmondják, hol kódolták belénk a régi dolgok iránti perverz vágyat, de tény, hogy ösztönösen gerjedünk a régi dolgokra. Elég csak példaként említeni a különböző művészeti irányzatokat a reneszánsz kortól kezdődően - az egész ókori görög kultúra formanyelvének átemelésével indult, majd folytatódott az olyan stílusokkal, mint a neoromán, neogótikus, neoreneszánsz, neofiat500 és még folytathatnám a listát a történelmi idővonal hosszán keresztbe-kasul ugrándozva. De nem ezt teszem, hanem előveszem a szekrényből jó öreg Nokia 3310-esem és búsan elmélázom azon, hogy miért kellett megtörténnie annak, ami történt. Nos igen, ez egy másik tipikus emberi tulajdonság: azon agyalunk, miért történtek azok a dolgok, amik történtek, aztán hagyjuk őket ismét megtörténni.

Amikor anno megvettem, megkérdeztem az eladót a Pannon GSM üzletben, hogy ki lehet-e cserélni az uncsi kék-fehéret erre a színre. Ki lehetett, így nekem ilyenem volt.

Az elmúlt bő 9 évben igen sok mindennel foglalkoztam. Van, ami ezek közül már csak emlék és van, ami nagyon is aktívan megmaradt a mindennapoknak. Van azonban két olyan dolog, ami talán minden másnál jobban kapcsolódik a karakteremhez, ezek pedig a fotózás, valamint az autókért és vezetésért való őrült rajongás. Bár több, mint egy éve a fő profilommá lépett elő a számítógépes grafika a fotó ellenében, ennek pedig egy állás volt a kiváltója, mégis mindenkinek úgy élek a tudatában, mint fotós. Közvetlen környezetem pedig tudja rólam, hogy imádok volán mögé ülni - noha saját autóm nincs és ez a blog egyik fő témája is lesz azt hiszem - és mindig őszinte áhitattal fordulok egy üvöltő sokhengeres erőmű után és csodával nézem végig, ahogy a lámpánál gumit füstölve elrajtol egy Lotus... igen, szóval két téma, két érzés, két technikailag komplex világ, melyek köszönik, megvannak akár egymás nélkül, nélkülem meg pláne, én viszont nem vagyok meg nélkülük és ezzel kapcsolatban fel is merült bennem egy kósza gondolat.

Anyám mindig azzal jött, hogy bánjak gondosan a műszaki berendezésekkel, mert lelkük van. Akkor is erős volt a kétség bennem ezzel kapcsolatban és most sem érzek másképp, viszont ha nagyon bölcsész szempontból közelítem meg a kérdést, édesanyám kijelentésének nagyon is van egy sajátságos aspektusa. A személyhez fűződő tárgyak nem önmaguktól értékesek, hanem mert a tulajdonos személye, személyisége egyedivé teszi, ha úgy tetszik, lelket ad nekik.

Réges-régen letettem róla, hogy újévi fogadalmakat tegyek, ennek pedig két igen egyszerű oka van: egyrészt nem fogadalomból kell valamit tenni, vagy nem tenni, illetve ha mégis erre vetemedik az ember, ne azért fogadjon meg valamit, mert újév van és ez a szokás, hanem azért, mert a fogadalom tárgyát fontosnak tartja. És akkor már tartsa is be, ugyebár...

Szó se róla, párszor már eljutottam a blogindításig, de valahogy sosem jutottam vele messzire, bármennyire is fogadkoztam. Az évek során sokszor előkerült és mindig azon kaptam magam, hogy fejben épp egy témát dolgozok ki, viszont mire géphez kerültem, vagy elszálltak a fejemben szálló kis vattapamacsok, vagy más dolgom volt, ezért halasztottam a témát. Ami miatt mégis úgy határoztam, hogy elkezdek írni, több tényező eredménye.

Első, és legfontosabb, hogy elmélkedő bölcsész vagyok, aki szeret és - az eddigi visszajelzések alapján - tud is írni. A második, hogy ez a sok gondolat, ami felröppen a fejemben, a változatos témák, melyekkel foglalkozok, egy-egy komolyabb projekt, amelyekkel foglalkozom és melyek nem esnek a titok kategóriába, nos, ezek megérdemelnek bizonyos fokú publicitást. Néha érdemes írott formában megőrizni, ami az ember fejében jár és megosztani másokkal, mert még az is előfordulhat, hogy mások számára is tanulságosak lehetnek az írottak, vagy épp fordítva, ezek alapján érkezhet számomra olyan plusz információ, segítség, ami megoldja az én problémáimat.

Egy szóval, ha fogalmat nem is teszek rá, megkezdem a blogvezetés tevékenységét.